9. Nap Lengyelország, Góra Kalwaria
Nem indultunk túl korán, elkényelmesedtünk.
Első utunk egy kézi mosóhoz vezetett, mert szegény Fazer úgy nézett ki a tegnapi esős kaland után, ami egy off-road motornak is becsületére vált volna. Sáros volt tokától bokáig. A hátsó doboz szintén.
Egy dolog kerülte el a figyelmem: a doboz jól zár ugyan, de valamikor volt rajta egy háttámla, amit leszereltünk, és a két csavar helyén maradt egy-egy lyuk. Szerencsére a későbbi vizsgálatok nem mutattak ki mosóvizet a belsejében.
Gyors 70 km után szinte észrevétlenül megérkeztünk a lengyel határhoz. Hosszú dugó alakult ki. Értetlenkedve fogadtuk, hisz EU-ból EU-ba lépünk.
Ez mindig dilemma, hogy kivárod a sorod, vagy óvatosan elpofátlankodsz a sor mellett? Erre kíváncsi lennék, ki hogy szokta. Én általában várnék, de Szandrától szokott jönni egy enyhe nyomás: – Nem megyünk? Szóval szépen gurultam a sor mellett.
Ilyenkor azt várom, hogy valamelyik türelmetlenebb kolléga igazságérzete felülkerekedik, és ránk húzza a kormányt. (Láttunk már olyat, hogy emiatt felrúgtak egy motorost a horvát határon.) Mivel a sor nem mozgott, erre most kicsi volt az esély, de az egyik kisbuszból olyan hangosan üvöltöttek ránk litvánul, hogy majd leugrottam a motorról.
Csak szúrópróbaszerűen ellenőriztek minden ötödik-hatodik járművet. Kértek személyit, sisakot le sem kellett venni. Öreg határőr volt, mosolygott, és annyit mondott: – Bon voyage!
A hotelben nagyon szegényes reggelivel engedtek útnak bennünket. Kb. délig tartott ki. A hamburger és a benzinkutas hot dog viszont már a fülünkön jön ki, ezekben a kis városkákban pedig semmilyen étterem nincs. Megálltunk egy Lidlben, és az otthonról jól ismert felvágott–zsömle–paradicsom kombót falatoztuk be a parkolóban, a járda szélén ülve. Nem mondom, hogy nem néztek meg minket alaposan.
Nem hajtottam nagyon. Egyébként a bálázó traktorral való találkozás óta kicsit visszavettem. Szandra azt kérdezi: – És a záróvonalak? 🙂
Szóval… a nyugodtabb tempó és a 373 km ellenére meglepően hamar ideértünk. Négy óra előtt becheckoltunk. Aztán kiderült a turpisság… időugrást követtünk el.
Lejöttünk a KANTYNA-ba. Előtte alaposan áttanulmányoztuk a neten az étlapot. Ott virított rajta minden férfi álma: Golonka, vagyis csülök! 🙂
Jött a lányka. Kicsit morcos volt. Szandra gyorsan megfejtette: – Senki se szeret szombaton dolgozni. Szóval megrendeltem az én kis csülkömet.
Azt mondja ez a pincérlány, hogy áááá, az egy régi étlap. Már nem tartunk csülköt. Ez ugyan egy lopott poén, de úgy néztünk egymásra, mint Noé és a harmadik teve…
A neveltetésem nem engedte, hogy felpattanjak. Most itt ülünk, és a csalódottság könnyein keresztül alig látom ezt a nyomorult „rántott húsnak” hívott valamit, ami kicsit nyers maradt, ráadásul tejfölös uborkasalátával adták. Én pedig nem hoztam le a laktáz tablettákat, mert csülökhöz minek?
Holnap 369 km. Zakopane.