4. Nap Lettország, Alūksne
Annyira eseménytelen volt a nap, hogy ha nem élek költői túlzásokkal, akár el is tudnám intézni három sorral, ti pedig görgethettek tovább.
Baromi ráérősre vettük a reggelt. Nem tudom, miben bízunk, hisz tudtuk, hogy 403 km van mára.
Vilniusban kaptunk egy kicsit a hétfő reggeli csúcsforgalomból. Rengeteg lezárás, útépítések.
Kicsorogtunk a városból, aztán haladósra vettük. 1 óra múlva pihentünk először, addigra 110 km-rel lettünk rövidebbek.
Még reggel megnéztük a Morecast alkalmazást. Azt jósolta, hogy az út elején és a végén fogunk elázni. Az eleje nem jött be neki, meglógtunk.
Annyira jól haladtunk, dumáltunk, hogy elfelejtettük enni.
Délután 3 óra körül, az egyik városkában álltunk a lámpánál, és valami kopogást hallottam. Azt hittem, a blokk, de csak a szemem kopogott az éhségtől.
Ekkor már nagyon fenyegetően, feketén nézett ki az ég. Basszus, még a végén igaza lesz a villanyidőjósnak.
Ideértünk a szállásra. 6 szobás, pofás kis ház. Egyetlen erkélyes szobája van, azt foglaltuk le.
A tulajjal 2 perc alatt sikerült összehaverkodni. Pont olyan szarul beszél angolul, mint én, tehát minden szavát értettem. Megtudtuk, hogy 10 éve négy napot töltött Magyarországon, és hogy a pálinka igen erős ital. 🙂
2 évet szolgált az orosz seregben, és 2000 emberre főzött. Azt is megsúgta, hogy 8 kilométerre vagyunk egy nagyon jelentős orosz támaszponttól, Pszkovtól, és hogy innen indítottak számos támadást Kijevre és Bucsára.
Persze fontosabb dolgok is kiderültek. Pl. hogy az ő kedvenc itala a Penninger Blutwurz.
Addig erősködött, hogy a bejelentkezést követően (még a szobánkban nem is jártunk), lenyomott minket 2 székre, hogy kóstoljuk meg.
Milyen kedves – gondoltam –, hogy így meghív. Végül is meghívott… csak a végén közölte, hogy 12 euró. Persze ettől még jó fej volt.
Kitöltött nekünk 2×4 centet, és csak egy pillanatra nem figyeltem, meg is gyújtotta.
Ott lángolt a pohár, én pedig csak pislogtam.
Elvileg 20 mp-enként meg kell kavarni 3x. Aztán elfújni, és gyorsan ledönteni. Már az első kavarás meglepetés volt, mert kivettem belőle a kanalat, és az is lángolt. Házigazdánk előzékenyen elfújta, de legalább már tudtam, mit kell tenni vele.
Megvolt a 3 kavarás. Szandra kis nőiesen – „phfö” – elfújta és megitta.
Én viszont kurvára biztos akartam lenni benne, hogy valóban nem iszom meg a lángokat, úgyhogy elég határozottan fújtam el. A poharamban talán 2 cent maradt. A másik 2 centet egyenletesen szétoszlattam az asztal majd minden pontján.
Mivel a konyha nyitásáig volt még 3 óra, én pedig már 3 percet is alig bírtam ki, amíg Szandra nekiállt mosni, nyakamba kaptam a várost, és célba vettem a hihetetlen, majd 200 méteres távolságban lévő szupermarketet.
A terv: pár szelet szalámival elverjük az éhségünket, és próbálunk életben maradni, amíg kezdődik a vacsora.
Gyorsan bevásároltam. Talán 15 percet voltam benn. Olyan felhőszakadás várt a kijáratnál, hogy az autók lépésben mentek, a víz pedig a kis lett városka főutcáján hömpölygött két oldalt, mert a csatornák nem győzték.
Igenis van létjogosultsága a gyorshajtásnak. Ha minden sebességhatárt betartunk, ez útközben ért volna minket. Így csak én áztam el a boltból hazafelé. De nem ám himi-humi módon, hanem úgy igazán.
Ott is folyik a víz, ahova sosem süt be a nap. Visszavonhatatlan vízkár érte az erkélyt. Azokra a székekre 2 napig biztos nem lehet leülni.
Milyen baromi hasznos volt a plusz 20 euró az erkélyes szobáért.
Most eljöttünk, leteszteljük a helyi konyhát.
Holnap pedig laza 300 km. Tallinn.