Reggel hűvösben, kényelmes tempóban indultunk. Élveztük a vasárnapot. Ez azt jelenti, hogy a lengyelek mind templomban voltak, és senki nem volt az úton. Szépen faltuk a kilométereket.
A lakott területek nem okoztak különösebb lelki törést. Persze lassítottam, de csak az érzés kedvéért – 120-ról 70-re.
10:40-kor – azért tudom pontosan, mert az órám akkor regisztrálta a nap folyamán a leggyorsabb pulzusomat… Szóval egy jelöletlen kis falun jöttünk keresztül, amikor az egyik lengyel paraszt, az öreg Przemysław bácsi elindult a traktorjával begyűjteni a körbálákat. Tegnap sem jött erre senki – gondolta –, és nagy gázzal kihajtott a főútra.
Ekkor bukkantak fel hőseink a domb tetején, egy magyar rendszámú ezres Fazer nyergében. Soha olyan közelről bálahordó traktort még nem láttam, mint mikor álló hátsó kerékkel igyekeztem elkerülni, hogy igénybe kelljen venni a balesetbiztosításunkat.
Megbeszéltük, hogy nem írom meg, nehogy az anyukáink infarktust kapjanak – de ez is a túra része, és bár még a lábujjam is remegett, ügyesen megúsztuk.
Egy ilyen hosszú etap vége felé már nem érdekel a táj, a helyi építészeti jellegzetességek. Lelketlenül húzod a gázt. Fél szemmel a GPS-en lassan fogyó kilométereket nézed, és drukkolsz, hogy a segged kibírja a következő tervezett pihenőig.
Vilnius, Park Hotel. Csodás helyen, csodás épület. Nagy ágyas szoba erkéllyel.
Megérkeztünk.
Nekiállt Szandra a mosásnak, és rövidesen bugyik, gatyák és zoknik lógtak minden lehetséges helyen a szobában. Lezuhanyoztunk, és kiültünk, hogy megünnepeljük az érkezésünket egy korty otthoni pálinkával.
Néhány darázs kellemetlenkedett a fejünk körül. Arrébb-arrébb legyeztük őket, mígnem az egyik kinézte Szandra jobb szemét, és egy pillanat alatt ott hagyta a fullánkját az én kicsikém halántékában.
Gyorsan kihúztam, és igyekeztem kiszívni. Elég gyorsak voltunk, de most úgy néz ki, mintha rendszeresen verném – kicsit lila a szeme mellett.
Lementem, és elpanaszoltam a recepción, hogy itt bizony egy népes darázspopuláció vert tanyát. Kértem és kaptam másik szobát. Az összes cuccunkat, a mosott és mosatlan holmikat átköltöztettük két szobával arrébb. Újra kiteregettünk. Szentségeltem, és percenként ellenőriztem, nem dagad-e.
– Fáj, kicsim?
– Szerinted?
Oké, együnk valamit.
Lebattyogtunk az étterembe, amiről a Booking azt mondta, hogy 9 pontot kapott. Ja, hogy átépítés alatt van – arról nem szólt senki.
Van viszont az utca végén egy profi kajálda. 20:38-ra értünk oda. A pincér kislány tök kedvesen közölte:
– Zárva vagyunk!
A lelki állapotom leírhatatlan volt. Lehet, hogy a vésztartalék müzlikkel kell lefeküdni aludni?
Pillanatok alatt regisztráltam a litván Woltra, és most várjuk a ki tudja milyen pizzákat. Kint ülünk az erkélyen. Sötétedik, és kurva éhesek vagyunk. De legalább darazsak nincsenek.
Ps: Megjött a pizza.