Ma azért voltak történések.Mielőtt azonban belekezdek, muszáj megemlítenem micsoda érzés amikor Szandra, le és felszálláskor, belekapaszkodik az égett vállamba. 🙂
Ráérősen indultunk reggel, nem volt könnyű elszakadni a nagy víz látványától. Pedig rendkívüli útszakasz várt minket.
„Vau i Dejës” és „Kukës” városok között az SH5-ös főút. Albániához mérten kifejezetten jó állapotú. Bárki tervezetet a két város között egy útvonalat, „láthassa”, hogy konkrétan megszámlálhatatlan kanyarral rendelkezik a lelkem.
Nem mondom, hogy nincsenek durva részei. Találkoztunk olyan szakasszal, ami pillanatok alatt bebizonyította, hogy igenis létezik hepehupás úton, egymás után két hepe. Itt-ott hiányzó burkolat, és (a képen jól látszik), a hegyi falvak között, nem tudom, hogy víz, gáz vagy villany céljára-e, de hosszú kilométereken hosszirányba kivágták az utat. Visszafoltozni már nem annyira sikerült, így állandó fenyegetés jelentett. Mindegy is, a nagy része azért jól motorozható, nagyon élvezetes.
Mivel 146 km ilyen szakasz állt előttünk, nem akartam végig ütni szegény öreglányt. Motoros kollégák tudják, hogy az ember ilyenkor kényelmesen feljebb kapcsol egyet, így elveszíti ugyan az erősebb motorfék áldásos hatását, de semmi baj, mert kanyarbejáraton hátsó fékkel stabilizálva a motort, meglehetősen szépen lehet fűzni a kanyarokat egymás után.
Fel-le-fel-le…
Mígnem a 428. kanyarnál, koppant a hátsófék pedál az alsó holtponton, és csak a rugó ellenében nyomtam le. Olajhatás semmi!
Természetesen túl nagy tempóval estünk be a jobbos kanyarba.
Beszarásjelző felvillan – elsőfék megfog – megáll – leszáll – standerre húzza a motort – káromkodik – megvárja míg elmúlik a remegés a térdéből – megvárja míg a tárcsa lehűl, megszűnik a fémes pattogás, visszatér a fékhatás.
Közben biztos, ami biztos folyamatosan káromkodik.
Szóval motorkímelő üzemben így kell a hátsó féket 60 fokos aszfalton hegyről lefelé ügyesen elmelegíteni. Pedig ezt az Appeninekben is eljátszottam már egyszer.
Később, hála az égnek, ezzel semmi baj nem volt, mert megérkezett az eső, és lelkiismeretesen elkezdte hűteni a technikát….is.
Az átlépés Koszovóba 2 perc volt. Természetesen nekik nem jó a biztosításról a nemzetközi zöld kártya igazolás. A határ után 200 méterre egy fabódéban 6 Eur összegért külön biztosítást kell kötni.
Míg én sorban álltam, Szandrát meglepte egy csapat koldus cig@nygyerek, és kétes eredetű ásványvizet próbáltak neki eladni 1 Eur-ért. (Tudjuk, hogy Koszovóban még azt is kerülni kell, hogy zuhanyzás közben a szánkba menjen a csapvíz.) A kölyköket viszont nem lehett elhajtani. Már a motoron ültünk, mikor még mindig a jól begyakorolt sírós hangon kántálták, hogy plíííz, plíííz! Mi azonban kőszívűek maradtunk.
Koszovó : Ha bárki félinformációk, vagy az „ország” történelméből levont infók alapján azt gondolná, hogy Koszovó, Európa segglyuk@, ki kell hogy ábrándítsam. Mi is azt vártuk, hogy az utcasarkokon elhagyott tankokat és rakéta indító állványokat találunk. Hát nem. Shell, McDonald’s, KFC. Nyugati cégek telephelyei.
Sajnos a vezetési stílus nem különbözik az Albániában tapasztaltaktól, de azért európai ország benyomását kelti.
Pristina egész pofás nagyváros, bár kaotikus.
A szálloda kifejezetten jó. Mélygarázsban pihen az öreglány.
Sajnos az étlapon nekem kicsit sok a birka. Végül wiener schnitzel mellett döntöttünk mindketten (csirkéből). Elvesztettem a szüzességemet is, vén fejjel a Szandra hatására citromot nyomtam a rántott húsra!!! Képzelem anyám mit szólt volna, ha ezt kölyök koromban követem el egy vasárnapi ebédnél. 😀
Holnap lesz egy alibi határátlépésünk Montenegróba, majd irány Szerbia, Nova Varoš. 260 km.
