Nekivágtunk.
Nap Szerbia Ópazova.
Jelöletlen kisváros 20 kilométerre Belgrád előtt. Csak azért esett rá a választás mert így tudtam megharmadolni ésszerűen az utat Szkopjéig
Minden túrán elmondom, hogy mennyire gáz amikor elázunk. Most nem esett, mégis vizes volt mindenünk. Az új Permier Diablo sisakom jól vizsgázott, bár ebben is megabálódott a fejem. Az én magasságomhoz, és a Fazer nem létező szélvédelméhez ennél csendesebb sisakot nem nagyon lehet találni.
Mindig dilemma a határátkelés motorral. A horvátoknál már szabály, hogy tilos a motorost kínozni, és előregurulhat, de egyéb határokon veszekedtünk már emiatt autóssal, és olyan is előfordult, hogy maga a hátárőr zavart vissza a sorba. Most hála a napfényben rosszul látható kijelzőnek és annak, hogy a sok fogyatékosságom közül a legkiemelkedőbb a vakságom, nem fordultam el Dunaföldvárnál. Ennek köszönhetjük, hogy nem Tompánál állunk sorba még most is, hanem Bácsalmáson 4 perc alatt ideát voltunk.
Örülök, hogy nem volt csomagvizsgálat, mert a személyenként átvihető dohánytermék mennyiséget igencsak kimaxoltuk.
A táj az Alföldön rettentő unalmas volt.. Később azonban változott… még döglöttebb lett. (idézet: Nyomás utána 1983).
A szerbeknél a 100-as út, igazi probatétel. A 60-as korlátozás viszont abszolút indokolt. Ha renitens módon sietni próbálsz, nagyon hamar bosszút áll. A fák rávetülő árnyéka miatt ugyanis nem látni a hevenyészve odab@szott „útjavítást”. Szerencsés esetben csak a családi ékszert vered be a tankba, és a utas ugrik helyből egy 10 pontosat. Egyéb esetben a középsztender is csattan a beton. Mire ideértünk másfél centivel lettünk alacsonyabbak, úgy összeült a gerrincünk.
A daily routine megvolt. Zuhanyzás, mosás. Most zoknik, és motoros maszkok lógnak a lapostévé mindkét oldalán.
Van alattunk étterem. Lemegyünk „ismét” leteszteljük a szerb konyhát, és egy sör is rámférne már.
Holnap : Nis. Még mindig Szerbia. Kb 300 km.
