Ha jól tévedek, májusban voltunk a Hortobágyon motorral.
Akkor még a szürke 600-as Fazer-em volt.
Teljesen random indultunk el motorozni, de mivel délután családi programunk volt, nem gondoltunk túl messze menni.
Frekventált része ez az Alföldnek. Egész nyáron hemzsegnek a turisták a 9 lyuk körül. Az, hogy már májusban is és, hogy ennyien, az meglepetés volt.
Gyorsan rájöttünk mi az oka. Falunap volt a Hortobágyon. Természetesen karikás ostor, és a csipketerítő minden második árusnál. Aztán ahogy sétáltunk, megszólalt valami zene szerűség.. De még milyen…
A „Nyughatatlan” zenekar jóvoltából, Rockabilly szőtte át a máskor szürkemarhák által uralt tájat.
Hát ha Rockabilly, akkor mi meg táncosok vagyunk.
A sisakokat, és a kabátot a motoron hagytuk, bízva abban, hogy a kutya nem nyúl a motorosok cuccaihoz..
Szóval Rockabilly-t hallva, besiettünk a „táncparkettre”. Ez egy kevésbé zsombékos, füves rész volt a színpad előtt, ahol egy db helyi Pista bácsi egy üveges sörrel próbálta eltalálni a ritmust. Meglehetősen kevés sikerrel.
Körben, a déli nap, a főzőverseny produktumainak buzgó kóstolgatása és az eddig elfogyasztott tudatmódosítók miatt, kissé melankolikus állapotban üldőgélő helyiek foglalták el a padokat. Üres tekintettel meredtek előre.
Ide érkeztünk meg, pihenten, táncra éhezve. Nem törődve a heyiek kíváncsi tekintetével, vagy pont ettől felbuzdulva, elkezdük adni a ritmust a motoros csizmáknak.
Bevallom kissé bizarr látvány lehettünk, csizma, motoros farmer/térdvédő… A hobbi rocky, és a Boogie Woogie elemeit keverve, mi belemerültünk a jól ismert ritmusba.
Először csak kicsit többen lettek nézők, aztán előkerült egy-két telefon, rögzítendő a produkciónkat.
Először visszafogott taps, aztán egy-egy komolyabb átpördülős-forgatós rocky figura után egész komoly biztató tábor kerekedett körülöttünk.
Az „Nyughatatlan” bandán is látszott, hogy ma először érzik, hogy nem hiába simogatják azokat a hangszereket, és kitartóan tolták a ritmust.
Miután az izzadság már nem csak a homlokunkon jelentkezett, lassan vágytuk a muzsika végét.
És egy „tapsoljuk meg a motorosokat” felkiáltással, a zene is véget ért.
Elégedetten néztünk körbe, mekkora sikerünk volt. Kifújtuk magunkat, és kézenfogva elindultunk vissza a motor felé.
Pár lépés után, kiabálás… Egy helyi néninke kiabált utánunk.
– Ez a produkció jutalmat érdemel. (pedig mi csak táncoltunk. 🙂 ) – elfogadunk-e egy tányér borscs leves.
– Hát hogyne.
Beinvitált minket a sátrukba, ahol a születési súlyuktól a szexuális preferenciáukig mindent megtudtunk róluk néhány perc alatt.
Minket is kifaggattak, mióta táncolunk, mióta motorozunk, egy pár vagyunk-e? Kérünk-e pálinkát? 🙂
Én sajnos nem, de Szandra végül valami házi kerítésszaggatóval gazdagabban tért meg tőlük.
Még egyszer elmondták, kiemelve engem, hogy egy férfi, hogy tudhat így táncolni…
Elköszöntünk és csináltunk már pár kötelező fotót a híddal, aztán irány haza.
Mai napig emlegetjük, mekkora sikerünk volt. 🙂